A szentjánosbogár

"Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13)

Egyszer régen, mikor még a kerítések is kolbászból voltak, élt egy gonosz varázsló. Gonoszságánál csak csúfsága volt nagyobb, és a sárga irigység mardosta, valahányszor arra a szépségre pillantott, mellyel a Teremtő megajándékozta ezt a gyönyörű világot. Féktelen haragra gerjedt a virágok kelyhén gyöngyöző harmatcseppek láttán, vagy ha a nap átragyogtatta éltető sugarait a fák zöld lombkoronáján. Az erdőben élő állatkák különösen bosszantották.

- Ezer petrence, kemence, tüzes kohó! Milyen undorítóan boldogok és elégedettek! Nem nézhetem ezt tovább! Valamit tennem kell! - dühöngött magában. - Megvan! Tőrbe csalom őket, és akkor végleg az enyémek lesznek!

Gyorsan hozzá is látott álnok terve megvalósításához. Fogott egy marék bűzös sarat, és egy kerek farönkre dobta. Varázspálcájával köröket rajzolt fölé, miközben sejtelmesen elmormolta a varázsigét:

- Sutyora, mutyora, legyen ebből lakoma! - Abban a pillanatban az undormány átváltozott íncsiklandóan illatozó ételekké. - Ennek biztosan nem tudnak majd ellenállni! És ha esznek belőle, kiszáradt tüskebokrokká változnak! Akkor aztán vége a boldog kacagásuknak! - Elégedetten csettintett, és visszatért a föld mélyén rejlő palotájába.

Az állatkák közül azok figyeltek fel leghamarabb a "pompás csemegére", akik a legtorkosabbak voltak.

- Milyen jó, hogy én vettem észre először - dörzsölgette tenyerét a pocok. - Gyorsan megkóstolom, mielőtt a többiek ideérnek!

- Nem igazság! Mi is itt vagyunk már! - kiáltották a fürge nyuszik, és odatolakodtak a farönkhöz.

- Káár úgy sietnetek! - csárrogták a varjak.

- Nekünk is hagyjatok! - csiviteltek az erdei madárkák, miközben igyekeztek elcsípni egy-egy ízes falatkát.

- Utat! - dörmögte fennhangon a medve. - Ti már eleget lakmároztatok! Engedjetek mást is csemegézni!

Nemsokára a kerek erdő minden lakója ott tolongott a tisztáson. Vagy talán mégsem mindenki? A kis szentjánosbogár álmosan nyitogatta szemeit a zsibongás láttán.

- Te nem jössz? - repkedte körül a zöldhasú légy. - Finom csemegét találtunk! Siess, mert nem marad! - nyalogatta szőrős lábacskáit és odébbállt.

- Nem baj, legalább a barátaim jóllaknak - gondolta magában a szentjánosbogárka, és aludt tovább. Mire felébredt, már a hold is feljött. Ahogyan körberöppent a tisztás felett, különös dologra lett figyelmes. A tisztás közepén mindenfelé szúrós tüskebokrok meredeztek.

- Hogy nőhettek ki ilyen hamar? - töprengett magában. - És hol lehetnek a barátaim?

- Jaj nekünk! - hallatszott az egyik bokor felől.

- De hiszen ez te vagy, nyuszi barátom?! És te, pocok? És ti is itt vagytok mindannyian?! - döbbent rá a kis bogárka. - Mi történt veletek? Hogyan változtatok száraz tüskebokrokká? Már tudom! Ez csakis a gonosz varázsló műve lehet.

- Mi is tehetünk róla! - sírdogált az egyik bokrocska. - Ha nem torkoskodunk, ma is vidáman élhetnénk. És még egymásnak is estünk emiatt. Minél többet ettünk, annál több tüske nőtt rajtunk. Annyira szúrnak!

Ebben a pillanatban óriási villanás hasította végig az éjszakát, majd egy fülrepesztő csattanás hallatszott. A bokrok mellett álló fát kettéhasította a villám. A lángok magasra csaptak. A szél is feltámadt, és a tűz egyre terjedt. Már a tüskebokrok ágait kóstolgatta.

- Jaj nekem! - kiáltotta a szentjánosbogárka. - El kell rejtőznöm, különben én is megéghetek! - gondolta, de tekintete a füstölgő tüskebokrokra esett, és szívébe hasított a felismerés: - A barátaim! Szükségük van a segítségemre!

Egyszeriben elfelejtette minden félelmét, és gyorsan a közeli patakhoz repült. A harangvirág kelyhét teletöltötte vízzel, és már repült is a tűz irányába. A lángok megpörkölték szárnyait, szemét csípte a füst, de csak folytatta rendületlenül. Hősies igyekezetét megszánhatta a világ jóságos Ura, mert bőséges esőt bocsátott a földre. Az esőcseppek elmosták tűz úrfi kackiás erejét, hamarosan csak fekete füst meg korom maradt haragjából.

A kis szentjánosbogár a kimerültségtől ájultan zuhant a fűbe. Mikor felnyitotta szemét, ismerős arcok tekintettek rá: barátai visszanyerték régi formájukat.

- Neked köszönhetjük, hogy megtört a varázslat. Te feláldoztad volna az életedet is, hogy minket megments. A szereteted legyőzte a gonosz varázsló hatalmát. Azt szeretnénk, ha ezentúl te lennél a királyunk, hiszen "nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért".

A szentjánosbogárka boldogan fogadta el a felkínált királyságot. Amilyen aprócska volt, olyan jó király vált belőle, aki egész életében szolgálta, segítette fényével alattvalóit, távol tartva őket a gonosz varázsló cselvetéseitől.

(forrás: http://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2004.04/17.html )