A játékgyűjteményünk összeállítását egy nagyon érdekes tapasztalat tette lehetővé, amelynek neve Szentjánosbogár tábor, és amely már 14. éve tart. A táborokat "A Szív" újság "Szentjánosbogár" gyermekrovata körül közösséggé vált, elsősorban fiatal világiak és ignáci lelkiségű szerzetesek szervezik.  Ők ezeken a táborokon az ún. "főbogarak" vagyis csoportvezetők. Évről évre nagyon értékes és megszívlelendő élményekben volt részük, amikor megfigyelhették, a játékok mennyire megrövidítik a felnőttek útját a gyerekekhez, mennyi minden gond és probléma oldható meg fokozatosan a segítségével, és milyen hasznos eszköznek bizonyul a csoportos munkában.

Még mielőtt megszerveztük az első Szentjánosbogár tábort, létezett Dunakeszin a nyolcvanas évek végén egy Szentjánosbogár-klub. Megszületésében jelentős szerepe volt annak a felismerésnek, hogy még a hitoktatásra, templomba járó gyerekek is gyakran nem keresztényi magatartást tanúsítanak, a kortárscsoport többségi normáihoz igazodva. Akik ezt a klubot létrehozták - két szomszéd plébániához tartozó szülők és hitoktatók -, úgy láttuk, hogy feladatunk nemcsak a hithez kapcsolódó ismeretek átadása, hanem a keresztény magatartás formálása, illetve segítségnyújtás ahhoz, hogy a (nagyobb) gyerekek önmaguk formálását mindennapi feladatuknak tartsák. Erre rendszerint nem ad elég ösztönzést - és főként alkalmat - az iskolában eltöltött heti egy, legfeljebb két hittanóra. Az "iskolás" szagot árasztó és iskolai hangulatot (amelyet a tanár-diák ellentét jellemez) idéző falak között legtöbbször nincsenek meg a körülmények ahhoz, hogy a gyerekekből közösség alakuljon ki, amely teret ad a keresztény magatartás megélésére, formálására. Úgy láttuk, hogy mivel a magyar társadalomban a keresztény magatartás nem uralkodó szemlélet, azért meg kell teremtenünk a feltételeket egy saját, keresztény szellemű közösség megalakulásához, ha nem akarjuk, hogy a gyerekek átvegyék a kereszténységtől idegen életmintákat. Szerveztünk hát a gyerekeknek egy heti klubfoglalkozást, délutáni találkozást és együttlétet teremtő, többfajta tartalmas elfoglaltságot, de volt saját "Szentjánosbogár" c. kis újságunk, énekkarunk és egy közös táborunk is.

Találkozásunk "A Szív" újsággal és a jezsuita renddel döntőnek bizonyult a későbbi években - az egyre gyarapodó közösség fokozatosan megismerkedett az ignáci lelkiséggel, kis plébániai újságunk "A Szív" gyermek- és ifjúsági rovatába olvadt. Országos méretben kapcsolatot teremtettünk sok gyerekkel, akik a rovattal leveleztek. Egy év elmúltával szerveztünk nekik egy tábort. Ez volt az első - még csak három napos - Szentjánosbogár tábor 1991 nyarán Dunakeszin.

Annak ellenére, hogy mindig is sokat játszottunk a gyerekekkel, az első tábor idején még nem tudtuk, mi mindenre jó a játék. A lelki célokat tartva szem előtt úgy gondoltuk, hogy leginkább a kiscsoportos beszélgetések alkalmasak a tábor szellemi és lelki témájának feldolgozására. A programban volt ugyan néhány játék vagy játékos foglalkozás - akadályverseny, lapkészítés, labdázás -, de a játékot leginkább a "komolyabb" programrészek közötti lazításnak szántuk.

Második táborunk a színrevitel alapjaival ismertette meg a gyerekeket. Itt a témafeldolgozáshoz alapvetően több játékra volt szükség. Akkor kezdtük felfe­dezni, hogy mennyire belefeledkeznek a gyerekek a játékokba, milyen sokáig, kitartóan szeretnek játszani, a közös játszás mennyire elősegíti a közösséggé válás folyamatát, mi mindent lehet közölni a játékon keresztül - egyszóval a második táborunk során rájöttünk, hogy a játékokat komolyabb szerephez kell juttatni programjainkban. A játék ne intermezzo, hanem a program része legyen.

Ettől kezdve a kiscsoportos beszélgetés mellett a játék lett a második pillé­re a tábor szellemi és lelki programjának, amely minden évben más. Évek óta gyűjtjük a játékokat, mi magunk is sokat játszunk, a játéktanítás a vezetőképző hétvégéink fontos, sok időt igénylő része.

Hamar rájöttünk arra, hogy meghatározott szerep vagy magatartás szükséges ahhoz, hogy a gyerekekkel játszani tudjunk. Mivel a célunk nem az volt, hogy a gyerekek pusztán csak a hittanos anyagot sajátítsák el, hanem "jó", vagyis a jóra törekvő, Krisztust szerető és követő  gyerekeket akartunk nevelni, ezért olyan nyelven kellett velük beszélgetnünk, amelyet minden gyerek ért. Ez a nyelv a játék nyelve, azé a tevékenységé, amelyet a gyerekek a legjobban szeretnek, amelyben leginkább önmagukat adják, és amelyről az iskolába kerülés igen korán kezdi leszoktatni őket. A játék más viszonyokat teremt, a vezetőt és a csoportot egyenrangúsítja. Vagyis ilyenkor egy vagyunk közülük, szerepünk csak a játék ismertetésében (kezdésben-befejezésben) hangsúlyosabb, egyébként mi is résztvevők, játékosok vagyunk, egyforma jogokkal és kötelességekkel. Gyerekké válunk. Vezető szerepünket akkor nyerjük vissza valamennyire, amikor a játék megbeszélésére kerül sor.

A játék egyszerre több funkciót érvényesítő tevékenység, és haszna is többszörös. A nevelőknek, csoportvezetőknek a játék arra nagyon jó, hogy a rájuk bízott gyerekeket jobban megismerjék, mert az ember jellembeli tulajdonságai soha sem nyilatkoznak meg olyan nyíltan, olyan őszintén, mint a játék során. Annak a gyereknek, akit jobban megismerünk, "testreszabottabb" segítséget tudunk adni az önneveléséhez.

Mivel a játék alapvetően kölcsönösségen alapul, mások jelzéseiből, reakcióiból is formálódik a saját énképünk. Amellett a játék kihoz belőlünk olyan reakciókat, viselkedéseket, amelyekről nem is gondolnánk, hogy bennünk vannak. Vagyis komoly önismereti lehetőségek szunnyadnak egy-egy játékban, főként, ha a csoport tudatosítja egy beszélgetésben annak tanulságait.

Az ember másokhoz képest lehet ilyen vagy olyan, önmagában viszont nehezen ítélhető meg. Jelleme elsősorban tetteiben, viselkedéseiben mutatkozik meg, azok terepe pedig legtöbbször a társas kapcsolatai, a másokkal való érintkezései. A játék lehetőséget teremt arra, hogy minden résztvevő felmérje és feltalálja magát mások között. Továbbá, minden játékot a szabályok irányítanak, vagyis ha látszani akarunk, azokat meg kell tartanunk. A nem tiszta játékot a közösség szóvá teszi, és általában elutasítja. Ezért a játék alkalmazkodásra is  tanít. Számos játék együttműködésen alapul, ha nem vagyunk hozzá elegen, vagy ha nem tudunk egymással szót érteni, a játék nem sikerül, vagyis elmarad a játék jutalma - az öröm.

Az önismereti tapasztalatoknak hamar hasznát veheti a gyerek, mert következik belőlük a tökéletesedésre való vágy, egyfajta eszményképhez mint mércéhez viszonyító törekvés: azt szeretném, hogy mások szeressenek, elfogadjanak, segítsenek, bízzanak bennem stb. - ezért barátságosnak, nyitottnak, elfogadónak, megbízhatónak stb. kell lennem. A játékban való részvétel segít a gyereknek eze­ket a folyamatokat tudatosítani, és e belátásból eredő nagyobb odafigyeléssel fokozatosan erősíti a folyamatokat magában.

Nagyon sok segítséget nyújt a játék a tanulásban, mert egyfajta ugródesz­kaként működik: a legtöbb gyerek képes végéig követni és megérteni egy, a korá­nak megfelelő gondolatmenetet, de ez először is általában munkát jelent a számára, azon kívül az így elnyert tudás "átvett", vagyis nem saját. Ehhez képest a játék a vele járó erős érzelmi érintettséggel, a beleélést, szerepazonosulást igénylő hatásával átélhetővé, vagyis a sajátjává teszi az említett gondolatsor eredményét. A játék elindítja az ismeretek eredményes elsajátításához nélkülözhetetlen lelki folyamatokat: érzékelést, észlelést, figyelmet, képzeletet, gondolkodást, cselekvést és kreativitást. Különösen hatékonyan segíti az ismeretek megszerzését és rögzítését az érzelem és az akarat együttes aktivitása, amely valamilyen cselekvésben nyilvánul meg. Az összes játéktípus közül általában az ilyen jellegű játékok ismertek a nevelők, hitoktatók körében.

Nagyon fontos a játék szocializáló hatása. A keresztény életforma alapvetően közösségi. Ezt a gyerekeknek nemcsak mondanunk kell. Sokkal jobb megízleltetni velük a "jó együtt lenni" érzést: valódi közösségi élményt adni nekik. A legegyszerűbb játékok is képesek erre, mert játszani - akármit - egyedül mindig rosszabb, mint másokkal. A játék a közösségformálás első lépcsőfoka: amikor a gyerekek ismerik már az "együtt játszani - együtt lenni jó" érzését, és a jól megválasztott játékok kapcsán a számukra fontos témákról is beszélni tudnak (vagyis megszületett a "megértek másokat, és engem is megértenek" érzése), igen könnyen cselekvésbe is hozható a csoport. És amint tudjuk, a közös cél felé haladás, annak elérése, az ezzel együtt járó öröm, majd egy újabb cél kitűzése - ez a közösség működésének és megtartásának útja. A csoport összekovácsolódásához sok ilyen közös élmény együttes megtapasztalásán át vezet az út. Nem csekély dologról van szó, ha egyszer azt halljuk-mondjuk, hogy az egyházat közösségivé kell tennünk, hogy élő legyen.

A játéktól a beszélgetésig

Játszani jó. A pozitív játékélmény önmagában érték és ez az, ami látható. De a játék közben belső folyamatok is elindulnak, olyanok, amelyeket megélünk, de legtöbbször nincs róla tudatos képünk. Ha nem maradunk pusztán csak a játéknál, hanem továbbmegyünk, és egy jól elgondolt, valamennyire "megtervezett" beszélgetésben közösen előhozzuk a játék fontos mozzanatait, akkor annak hatását lényegesen erősítjük.  A Szentjánosbogár táborban igen hamar rájöttünk erre. Mindnyájunk - a gyerekek és a csoportvezetők - számára ezek az értelmező, tudatosító megbeszélések fontos felfedezésekhez vezettek.

Nem minden játékot lehet vagy érdemes megbeszélni, de a legtöbbje egyfajta meglepetést rejt magában, amelyet elő lehet hozni és rácsodálkozni. Ezeket mi "duplafenekű" játékoknak hívjuk, mert kétszeresen is van hasznuk: egyszer akkor, amikor játsszuk, másodszor pedig akkor, amikor feltárjuk a körbeszélgetésben, mi történt velünk valójában a játék során.

A jó megbeszélésnek van néhány egyszerű szabálya. A legfontosabb, hogy a játékvezető készüljön fel a beszélgetésre. Lehet-e egy spontán beszélgetést átgondolni, valamennyire "megtervezni"? Igen, lehet - természetesen csak a szükséges mértékben -, mégpedig úgy, hogy előbb megpróbáljuk elképzelni a játék lefolyását, a gyerekek reakcióit és ezekhez kitaláljuk a megfelelő kérdéseket, amelyek célja, hogy tudatosítsuk a játék fontos tanulságait, amelyek bennünk tudattalanul "elraktározódtak".

Nagyon fontos, hogy ilyenkor minden játékos jusson szóhoz, ezért célszerű eleve körben ülni, ahol egyfajta elhelyezkedési egyenrangúság, valamint a lehető legteljesebb szemkontaktus valósítható meg. A játék megbeszélését legtöbbször az érzésekre való rákérdezéssel érdemes  elindítani ("Hogy érezted magad, amikor..."), körben és sorban kérdezni a résztvevőket és csak azután érdemes rátérni az adódó következtetésekre. Különösen az elején nagyon fontos tartani a kört. Minden csoportban vannak olyan gyerekek, akik nem küzdenek meg a felszólalás jogáért, inkább csendben maradva hallgatják a többieket, miközben bennük is forr, belőlük is kikívánkozik a mondanivaló. Ők azok, akik sokszor igen pontosan fogalmazzák meg az élményeiket, tehát a többiek is sokat tanulnak belőle. A kör demokratikus és előrelátható folyamata megnyugtatóan hat rájuk: tudják, hogy rájuk is sor kerül, és felkészülnek a megszólalásra. Ugyanakkor rugalmasan kell kezelnünk a kör intézményét. A kör lehetőség, de nem kényszer. Ezért mindjárt az elején ajánljuk fel a passzolás lehetőségét. Ne biztassunk rá, csak ismertessük, hogy ilyen is van: "Ha valaki úgy érzi, hogy most éppen nem akar beszélni, nyugodtan mondja azt, hogy passz."

A játékvezető lehetőleg ne beszéljen sokat, ne többet, mint a gyerekek, hogy ő is csak egy legyen a körben a többi között. Az ő feladata a kör elindítása, a szelíd rendtartás, rákérdezés, a beszélgetés elősegítése okos kérdések révén és a végén az összefoglalás. Sokszor előfordul, hogy a kör vagy az azt követő szabadabb lefolyású beszélgetés során a gyerekek ellentmondanak egymásnak. Ilyenkor a játékvezetőnek figyelmeztetni kell, hogy mindenkinek joga van a saját érzéseihez és a saját véleményéhez: "neked is, neki is". Továbbá gyakori nehézség, hogy a csoportban jelen van egy vagy több olyan gyerek, aki mozgékonysága, összpontosítási nehézségei vagy akár nevelési hiányosságai miatt nem hallgatja meg figyelmesen a többieket, hanem amikor már elmondta a magáét, mellékbeszélgetést kezdeményez a szomszédjával. Az ilyen gyereket célszerű a játékvezetőnek maga mellé ültetnie, és csendes félmondatokkal ("hallgassuk meg Mártit", "figyelj picit Tomira") valamint a testkontaktus apró megnyilvánulásaival (gyengéden megérinteni a karját vagy megsimogatni a fejét, amikor éppen mással beszél) segíteni neki fenntartani a figyelmét a beszélgetés fő menetére és érzelmileg megmaradni a csoportban. Ha több ilyen gyerekünk van, a játékvezető mind a két oldalára tanácsos leültetni őket és nem egymás mellé. Ezek nemcsak puszta óvintézkedések, amelyeket azért foganatosítunk, hogy a beszélgetés "zavartalan legyen". A mai gyerekek zöme nagymértékben önhibáján kívül képtelen hosszabb összpontosításra, és az emberi kapcsolatokra általában jellemző lassú reakciók kivárására. Számos más típusú játék (főleg számítógépes), amellyel szabad idejükben foglalkoznak, a történések más tempójára és élesebb, hevesebb reagálásra szoktatja őket. A gyerekcsoportban lezajló játékokban általában még boldogan feltalálják magukat, de a beszélgetés türelmet, kivárást igénylő menete néha fárasztja őket ("Történjen már valami!"). A játékvezető türelmes, segítő közelsége oldhatja feszültségüket.

Az első körkérdés után, amelyben legtöbbször az érzelmekre érdemes rákérdezni, jöhetnek az értelmező, a párhuzamokat, összefüggéseket kereső kérdések, és ahogyan a gyerekekkel való munkában jól bevált módszer sugallja - a konkréttól, a személyestől az általánosig haladunk. Ennek technikáját két példán illusztráljuk, amelyek mintát nyújthatnak a játékvezetőknek foglalkozásaik előkészítésében.

Vegyük például a "Szívesen lennék, soha nem lennék..." c. játékot! A lényege az, hogy a csoport tagjai rövid gondolkodás után sorra megválaszolják a kör elején feltett kérdést, amely úgy hangzik: "Milyen állat, időjárás, tárgy lennél szívesen? Milyen állat, időjárás, tárgy nem lennél soha?" A választ mindenki úgy kezdi: "Szívesen lennék..." és majd "Soha nem lennék...". A válaszok állandó indítása a játék "rítusához" tartozik. Ha ez a játék - és a benne rejlő témák, amelyekre ki lehet térni a beszélgetés során - fölkelti a leendő játékvezető  érdeklődését, teendője a következő: Először is, válaszolja meg saját magának a játék alapkérdését! Gondolkozzon azon, miért lenne vagy nem lenne ilyen-olyan állat, tárgy, stb! Nevezze meg magának az indokait is! Ha csak a saját személyére vonatkozólag gondolja végig, milyen képzettársítások kapcsolódnak benne egy-egy állathoz, tárgyhoz, máris rájön, merrefelé lehet a beszélgetést terelni. Utána gondoljon a kérdésre, tekintetbe véve a csoportja érettségét: ha kisebbek, valószínűleg elég csak egy példát említeni a kérdésben (talán legjobb az állat vagy a tárgy), és úgy tenni fel a kérdést, hogy nemcsak a "mi igen? mi nem?" kérdésekre válaszoljon, hanem indoklja is meg válaszát. A nagyoknál több példa tehető fel, és az indoklás is lehet külön kör, így talán izgalmasabb is. A felsorolásokra a játékvezetőnek nagyon kell figyelnie, ha nem túl jó a memóriája, akár rajzoljon is magának jeleket, de valami olyan módon, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg, hogy most "felírja" őket. A későbbi beszélgetésben még fontos lesz, hogy jól emlékezzen arra, ki mit mondott. A kisebb korú gyerekeknél az indoklással kibővített kör után megnyilvánul a vonzó és taszító tulajdonságok/szerepek széles skálája. Innen a beszélgetést a mindennapokban tapasztalt viselkedésről lehet folytatni ("Mit jelent az, hogy valaki olyan, mint egy fúró, hogy valaki olyan, mint egy könyv, hogy valaki olyan, mint egy bársonypárna? Mit jelent, hogy valaki olyan, mint egy delfin, mint egy pók, mint egy ló?") Az ilyen beszélgetés nyilván az ön- és társismeretet bővíti, önmagunk és mások megértését segíti. De itt még nincs vége, mert lehet ezt a témát tovább mélyíteni (természetesen a csoport érettségétől függően).

Ismert törvényszerűség, hogy másokban pont azok a tulajdonságok, viselkedések idegesítenek bennünket, amik bennünk is megvannak, és amiket nem szeretünk, esetleg föl sem ismerve önmagunkban. Tehát a továbbiakban meg lehet kérdezni: "van-e bennem akár hangyányi is ebből-abból az idegesítő/elkeserítő tulajdonságból?"Valamint: "Mi van akkor, ha nem arra figyelek, ami idegesít engem a másikban, hanem arra vagyok kíváncsi, miért teszi azt, amit tesz? Hogyan alakult ez ki benne? Mi lehetett az oka, mi mozgatja, hogy így viselkedik?" És az összefoglalásban el lehet jutni arra a következtetésre, hogy a zsigeri reakciók, a tisztán érzelmi viszonyulás valakinek a viselkedésére csak nagyon ritkán segítik elő a konfliktusok megoldását, valamiféle modus vivendi megtalálását. Ezzel szemben a türelmes kíváncsiság lehetővé teszi nemcsak azt, hogy jobban megismerjük, megértsük a másikat, hanem a kölcsönös elfogadást és békés állapotok eljövetelét is ígéri.

Nézzünk egy másik játékot, amely mozgással is jár - pl. a Szerkezetek-et. Az átlag létszámú csoportot (10-12 gyerek) két csapatra osztjuk, majd elmondjuk a feladatot: a csapatok tagjai alakítsanak valamilyen szerkezetet, gépet, valami működő masinát és mutassák is be a működését.  Lehet az templomi orgona, centrifugás mosógép, valamilyen jármű, bármi, akár egészen új, eddig még nem létező eszköz is. A képzelőerőnknek semmi ne szabjon határt!

A csapatok elvonulnak, hogy egymást ne zavarják, és minden ötletességüket bedobva kitalálnak egy-egy szerkezetet. Nyilván a csapatuk létszámát adottnak fogják fel, és minden csapattag valamilyen szerephez jut majd. Eddig a játék a gyerekek kreativitását és mozgásos találékonyságát célozta meg. Amikor a csapatok készen vannak, bemutatják egymásnak szerkezeteiket, először működésükben, majd alkatrészenként. Egyszerű körbeszélgetés indulhat arról, ki mennyire érezte találónak magára nézve a ráosztott alkatrész szerepét. Innen már csak egy lépés annak a felismerése, hogy mindnyájan legalább egy, de általában több, sokelemes "szerkezet alkatrészei" vagyunk: ilyenek a család, az osztály, a munkahelyi kiscsapat, a sportcsapat, a néptánc együttes, a zenekar, de még az informális baráti kör is. Akkor "működünk" jól, ha mindenki megtalálta benne a leginkább neki való szerepet. Márpedig valamilyen képessége, tehetsége, hajlama mindenkinek van. Hogyan állunk ezzel? - itt ki-ki elmondhatja a tapasztalatait arról, milyen "szerkezetben" érzi magát alkatrésznek, és mennyire tud ott kibontakozni.

Az összefoglalásban érdemes kitérni arra, hogy Isten nem teremt selejtet, hogy a keresztény közösségek feladata az, hogy befogadóképesek legyenek, hogy ne szoruljon ki közülünk senki, aki köztünk szeretne lenni, hogy mindenkinek keressük meg a neki való szerepet és adjunk helyet, hogy megmutathassa, mit tud, mire képes Isten nagyobb dicsőségére.

E két egyszerű játék példáján is látni, milyen nagy és érdekes témalehetőségek rejlenek egy-egy játékban, és hogy miért érdemes feltétlenül nemcsak játszani, de beszélgetni is a játékról. Talán nem minden fogócska "duplafenekű". De igen sok játék elősegíti a csoportkohéziót, fejleszti az ön- és társismeretet vagy a kommunikációt. A rögtönzött szerepjátékok pedig biztosan kimeríthetetlen kincsesbányái mindennapi életünk apró mozzanatainak, amelyekről feltétlenül fontos és hasznos beszélni.

Szinte minden táborban megéltünk olyan pillanatokat, amelyekben a gyerekek igazi érzelmi megtisztulást éltek át a feszültségoldó kibeszélés vagy akár eljátszás által. Ezekben a pillanatokban személyiségük legmélyebb rétegei is megérintődtek, ami talán hozzájárult valamilyen problémájuk feldolgozásához. Ilyenkor a csoportvezetőnek az a szerepe, hogy a feszültséget feloldó, tapintatos tudatosítás révén az élményt az egész csoport számára érthetővé és talán megélhetővé tegye.

Forrás: Játékoskönyv - Manréza, Dobogóko, 2000

(http://www.szentjanosbogar.hu)